Banner Zoltán: Új festői táj

(UTUNK - 1983. október 14.)

Bodosi Dániel baróti festőművész - eltekintve egy kisebb székelyudvarhelyi és sepsiszentgyörgyi egyéni tárlattól - most, 1993 augusztus végén - szeptember elején Kolozsvárott mutatkozott be először a művészeti közélet nyilvánossága előtt, s mindeddig a legteljesebb anyaggal. Néhány héttel hetvenedik születésnapja után.

Akkora a mi művészeti életünk, hogy abban ilyen sokáig rejtve maradhatnak igazi, érett értékek? Vagy Bodosinak van megkülömböztetett érzéke a rejtettséghez? Aligha lényeges kérdés. Kívánjunk magunknak sok ilyen kellemes dilemmát.

Avatásán, a Korunk Galériában, jelen volt Rudnay Gyula felemelt ujjának az emléke, Nagy Imre színeinek és gazda-szemű tájábrázolásainak a szelleme, Lionel Feininger gömbszeletekre és hasábokra szabdalt felületeinek a visszfénye, és sokan mások, akik a huszadik századi festészet spirál-szerkezetében szilárd lépcsőfokokat vágtak a felfelé, az igazság felé, a biztonságérzetet sugalló művészet eszménye felé haladók lába alá.

Ennek a méhészkedő, asztaloskodó, gazdálkodó festőművésznek - a nagyvárosi műtermek könyvtárával vetekedő - művészeti albumtára egészítette ki a kényszerűen félbehagyott képzőművészeti főiskolai tanulmányokat, s téli, önkéntes vizsgaszesszióin nem mulasztott el képzeletben bejárni, kipróbálni egyetlen olyan beugrót és lépcsőfokot sem, amely megítélése szerint, kibonthatatlanul, elkerülhetetlenül bépült minden idők művészi valóságfeltáró tevékenységébe.

A vidéki lét, a vidéki elzártság, s az ebből természetszerűen fakadó félelem is örökké sarkallta: nem megelégedni soha önmagammal! S ebből a nem lankadó, önsanyargató hajszából született meg napjaink legeredetibb romániai magyar piktora, Bodosi Dániel, akire egyre vérszegényebben fagy rá a kényelmes jelző: "Barót festője", vagy "a baróti festő", hiszen az a negyven olajfestmény és akvarell, amelyet most láthattunk, éppen abban tükrözteti a szülőföld, a táji környezet valóságát, ami még az ottlakók számára is ismeretlen volt eddig: a színek, a fények, a levegő és a belső formák szerkezeti elemeiből szőtt látomásságban. Hány festő emelt már ebbe a szférába addig teljesen jelentéktelen, sőt első látásra rútnak tűnő tájakat! Most az Erdővidéknek erre az amúgy is szépséges részletekben bővelkedő szögletére esett a választás, s Bodosi látomásai annál értékesebbek, hogy nem az egyébként is felemelő, hatásos látványra teszi fel a festői megjelenítés koronáját, hanem magát a festői megoldást avatja a kép témájává, anélkül, hogy elszakadna a dfelismerhető hegyektől, fáktól, vizektől, házaktól, élőlényektől. Mindenekelőtt atmoszférát fest, fenségesen lebegő szín- és fényreflex-boltozatokat emel a valódi táj fölé, s ebben az ellentétezésben képein a felszíni formák súlyukat vesztik, szinte díszletszerűvé vállnak, hogy annál érzékletesebben ragyogja be a felületet a festő álltal teremtett levegő-kupola.

Önarcképeiben a művészetért folytatott megszállott küzdelmet, feleségéről festett Mária című portréjában az áldozatosság törhetetlenségét, Baróti Szabó Dávid arcképében az erdővidéki művelt fők emberséggel átfűtött intellektusát személyesíti meg a legjobb erdélyi portretisták vonzerejével.

Nincsenek festészeten túli vagy inneni mondanivalói. Hiszen mindössze talán egy évtizede élhet kizárólag, minden évszakban a művészi alkotásnak, s eddig minden figyelmét eszközeinek a tökéletesítésére és karbantartására forsítva alakította egyéniségéhez sokszor hónapokig raktározott s a megfelelő pillanatban végre megfogalmazhatóvá vált élményeit. A hetvenes-nyolcvanas évekből datált képek egyre egységesebbé érlelődő festőisége jelzi, hogy alkotóereje most a legtelítettebb, s a titok, amit oly félve és izgatottan kutatott, immár minden motívumában magától pattan elő, festői tárgyainak immanens megnyilatkozása..

Bodosi Dániel már nem baróti festőművész, még csak nem is Kovászna megyei festő, hanem a romániai magyar művészet egyik számottevő képviselője.